Idézem Lengyel nagyapát.

fonott fotelban üldögél,

csöndes Búcsúra készülő,

őrzik színpompás dáliák,

örökre elment, szótalan.

Apámnak anyja, Bódi klán

szülötte, arcán mély redők,

jelzik, kőkemény. Estelen

Balassit olvas, istenest,

s dalában ízzik rőzseláng.

Anyám vonása mongolid,

konok hűségre hivatott,

Ázsia sztyeppéin tulipán,

fagytűrő edzett, ősalany -

titokzatos, szép származás!

Húgom, öcsém és jómagam

belőlük vagyunk, létezünk

mint génszármazék és miként

determinált kód, átvivők.

Ép folytatás? Génerodált?!

Népek öröklött láncai:

fonódnak eggyé és szakad

idő- s tér-kuszált kapcsolat;

Sátán vagy Isten tervezi?!

Hogy és miként lesz majdanán?

Gyertyafény, barokk ragyogás.

zengett ég felé „oh Mária, Mária”.

Hittan óra, szép szó, biblikus,

vértanúk, liturgia és –

„Száll az ének, zeng az ének”,

szállt kék nyakkendőm, a kisdobos.

Két világ bennem, lelkemben béke volt,

kívülem minden, mi rossz;

láncok csörrenése, fogak csikorgatása.

Csöndes hajnali fény borult reám –

ópium-szerű, Nakonxipán.

Mint vendéggyerek, az udvari homokozóból

csúsztattam zsebembe hermeszi* gonddal

ezt a négy-öt centis bulldogot,

színre lila, ólomüveg kutyát.

Tetszett végtelenül, de míg hazavittem,

egyre nehezült,

súlya a lelkemet nyomta.

Emlékszem, forrt bennem a szándék,

kidobom vonatomból,

vagy hazaérve visszaküldöm postán.

Hatvanöt éve mementó –

itt van a vitrin legtetején.

Vélné bárki dicsekvésnek, de

hidd, való a szavam;

Hermész messze kerül azóta,

lantjával se csábít el soha már!

* Hermész többek között a tolvajok istene.

Most, hogy lefutottam ötezer méterem,

mindent befogadón, tisztán elmélkedem

s gyönyörködöm az őszvégi langymeleg, talán

utolsó napfényes, aranyló délután;

köszöntenek színes buszok, panel-falak, –

utcák, terek embertömeget ontanak,

ezüst cipő, feszes nadrág, nyitott dzseki

lejt könnyedén s míg száz szemgolyó stíreli,

a türkiz karmoktól sem tör ki most a frász, –

lám, mit jelenthet a fény, no és a futás!

Emelkedett kedvem galériába hív,

csak egy lépésre van s tudom, hogy nem naív

a várakozás; a képtár absztrakt világa, 

a színek, fény-árnyékok ritmus kavalkádja

szövődve lét-emlékkel – mint mikorrhiza*

az orchideával – múló időmet gazdagítja.

* mikorrhiza = gombás gyökér (szimbiózis)

Ismét egy szép nap, könyvelem,

arany betűkkel írom én

memóriámnak lapjain –

magánkincstárnak, gyűjtemény.

Savariában kék az ég,

s magnoliát látsz, kelyhe tárt,

mélyzöld fenyőfák, délcegen –

embert formáló színvilág -

bordók, lilák meg rózsaszín.

Mint légiósok hajdanán -

Ízisz felé visz sétaút

egy friss diáklány oldalán.

Harminc éves e tabló. Nézd kartársaimat, kik

hármas sorban, hat oszlopban felsorakoznak

balról; jobbra diákok vígan, mint ahogy illik,

bízva hogy – ej hát! Bármiben, álmuk biztosan eljő.

Ó igaz, én tudom aztán, bal fele lejt ez a képsor.

Károly és Zsiga bácsi is itt még ránk mosolyognak

– még nem röppent messzire tőlük a gondolat, érzés –

mint ahogy ép még szíve, veséje a jó Katalinnak,

nem néz Györgyike vézna, leromlott testre, mi lészen;

hála az égnek, senki se látta az önmaga végét,

azt, hogy harminc évnyire immár egyhatod él csak, 

hármas sorban, hat oszlopban kik sorakoztak.

Nem kocsmában, buszon ülök.

Lélekölő, komor beszéd.

„Tisztes ember, baszd meg, alig,

nincsen nejed, apád, gyerek,

ne bízz barátban, nincs olyan;

őrizd, ne add ki kincseid!

Ezer torok bugyort telít,

sötét tumor, hányingerig

csattognak a tépőfogak

– ország-image, visszhangja szól –

kitty-kotty, egy korty, igyál haver –

jól jön most egy kis alkohol!”

Gyönyörű, napfényes ősz,

sárgán, rőten színez határt,

templomból kórust hallani –

Úrjézus, kérünk, nézz reánk!

Agyvelőt és szívet, májat, Lámpastoppos autók között

innen, onnan géndarabkát, kergetőznek részegek,

alkatrészek hosszú sorát égre néz koldussereg.

rak szalagra egy robot: Naptakaró kormos felhők

célirány a végtelenbe! kénes könnye mossa 

Minden csillag egy szerelde! mázunk

Hoppsza! – szól az öntudat, - istenivé mit mintáztunk –

mit méretre ördög szabott: arcukról és szempillánkról

száműzzük az ősalkotót! felhólyagzik, lepereg.

Én csak állok s nézelődöm. Felhólyagzik, lepereg.

A házak közt dünnyög téli szél,

az ég szürke, ólomszín-lepel.

Reszket mind, ki felett nincs fedél,

nincs – és szíve is kövön hever.

Lét határán, ám de mégis él

és kezére párát még lehel – 

s néha alkoholnak égiszén

át bús-rózsaszín köd permetel.

Szállnak így angyali szárnyakon

országok felett; a tájakon

jégcsapból is forró víz folyik

és várnak rájuk puha pamlagok.

Ők maguk nem veszik számba hogy

„álmodik a nyomor”… álmodik.

                                                  2005.XII.25.

Miért sivatag jut megint eszembe?!

Kietlen, mindent befedő homok,

csonttá aszalódott szakszaulok –

lelkemnek végveszélyt jelezne?

Amerre nézek,

forró, szélfútta kvarc pereg

s legelviselhetetlenebb

hogy nincs egy kifeslő kaktusz,

egy kígyó, skorpió,

egy talajmélybe bújt pocok,

melyhez kedvem s szívem szerint

ember módjára lehajolhatok.

Kamerunban esőerdő

erdő mélyén kicsi falu

hol a népek vígan élnek

piactéren tévé is van

a tévében adás néha

így fejükön kalap billeg

míg járják a vudu-táncot

s mert hallják a Dow Yones ٭mennyi

számlálgatják kecskéiket

                                              2005.

* napi tőzsdeindex New Yorkban

Sajna, nem születtem áldott fényre

mint naprózsa, gyík, tahiti lány –

vagyok háborús kor törmeléke;

mélyre száműzött pincebogár –

lényem reszket jőni fel világra,

védtelen, pucér-riadt, habár

ősi fényvágy génjeimbe zárva –  

minden sejtem megváltásra vár.

                                                               2005.XI.

Fűrészhangú kabócák

- higgyétek el ha mondom -

sorjáznak régi nótát

tejfogsoros koromból!

Mert mondom elhiggyétek -

hegyről hétszer lecsúszott

testem ha újra éled

legyőzi még a csúcsot!

És néha vonz a messze;

másik dimenzióban

létezni lelkem mersz-e?

Hidd - nem rettent e próba!

2012

                  Feleségemnek

Mért hiszed azt, számunkra csak ősz vár —

hogy napunk egünkről végleg lealkonyult?

Hát hallgasd most szóm – gyógyírként szánva;

szentjánosbogárka fénylő csillagok

megkergült tánca körötted és szobánkba

emlékek villódznak ha veled vagyok:

áprilisi hévvel átölel karom —

hullámlovasként emlékhullámokon

vágtatunk az éji sosemvolt nap felé

hej – halihó – hahó!

hullámlovasként emlékhullámokon

izzón lángoló tűzmáglya felé —

vágtatunk az éji sosemvolt nap felé ––

vágtatunk az éji sosemvolt nap felé!

Most jelenbe visszatérve kérdem:

mért  hiszed azt, számunkra csak ősz vár —

hogy napunk egünkről végleg lealkonyult?

                                                         2005.

Felfogtam a szikrát szemedben

az Értelem villanása ez

semmi sem jelzi nekem szebben

együtt vagyunk együtt evez

fantáziánk az ismeretlen

titokzatos világ felé

s ha szívem öreg s visszaretten

– horizontod végtelené –

te csak eredj ügyeld szavam:

el majd így múlok boldogan.

Minden máshol téblábolok…

Vizes rétek, száraz mezők,

homokon nőtt szőlőskertek,

akácosok, bárányparéj,

szabad széltől susog a nád,

Táncsics, Kossuth és Dózsa György,

Árpád vezér, Lórév, Makád – 

e sík vidék jelent hazát – 

mint testnek vér, fűnek humusz,

görög szívnek mint a mítosz,

gyökereim erőt adók;

itt születnek forró hitek – 

minden máshol

miként tépett ördögszekér,

talajtalan téblábolok.

                                 2010. III. 15.

Tűnnek az évek évtizedek

már libasorban mind a diák

apraja-nagyja mondja vivát

öt-hatezer tán kit szeretek –

bár vala köztük néha svihák

Mért „vala” – kérded – így felelek;

tűnnek az évek évtizedek –

Ég fele mondok hálaimát

Lángoló homokban tanultam meg járni,

Ezt követte háború, pince-homály,

Napfényes tiszta ég, sík vidék, határnyi,

Gennyes kór, karmos pubertás iskolám,

Yale, Oxford helyett marasztalt a gyár.

Elszakadni, el! Bűzlő, őrölő gyomra

Lett álmaimban ismét pince-homály,

Grádicsokon mászom ilyenkor azóta – 

Égig érő létrán ébredek valóra:

Zűrzavar s csodák közt vívódó világ – 

Alkotó erőt őriz gyermeki láng.

„Univerzum a Semmiből”

Csak félórányi a film

és máris meggyőződhetünk;

hatott –

lsten létére vall hitünk,

hiszen minden törvényszerű

s így hihető –

igen, Ő matériateremtő.

Beláthatod.

Ám még mindig titok;

mind ez miért s hogy; van-e miértje? –

Az „igent” szívünk súgja nekünk

sok tízezer éve.

Nem elég fent, magasban szállni,

leszállni is bizony tudni kell –

erre tanít vándormadár röpte –

így tud legyőzni távolságokat;

kell pihenés, energia felhalmozott,

átvészelni az orkánt, légörvényeket.

Leszállni is tudni kell

akkor is, ha fentről a világ oly' csodás

s lent vár nem csak a zöld pázsit

de sok veszély és szürke hétköznapok –

így születik a vágy, hogy ismét felrepülj –

lent és fent körforgása ez –

így teljes az élted, így kerek a világ.

Ti-tá, ti-tá, tá, tá-ti-tá –

ritmus gyanánt most jó nekem;

a láb a mérték; ház körül,

utcán se fut már szertelen.

Mert MINDEN véges, jól tudom –

szánd rá idődet, látva lásd,

szagold, ízlelgesd, simogasd,

és beszélj hozzá, halld szavát –

Ti-tá, ti-tá, tá, tá-ti-tá.

Tengerparton – meglepve ottlakót,

amit valaha tőle elrabolt

Poseidon néha visszaadja azt –

jó szívvel, avagy a meguntakat?

Pénzzel telt korsók, karcsú amforák –

Vihar után történhetnek csodák.

Az Ember persze rögtön többre vágyik –

így vonzza mélység, vízrejtette antik

világ, süllyedt halak-lakta hajók,

hol matróz élt, küzdött, vígan danolt,

iszaptakart régenvolt városok

s bízik, talán láthatja Poseidont –

Poseidont, a tenger istenét.

Honnan ez a kívánság – honnan –

s miért?

1.

Hosszú volt az útkeresés,

jelzőtábla innen – túlra,

hétköznapok súlya nehéz,

sokrétű a többletmunka.

Évek során az élmények

- mint Grand-Canyon sziklafalon -

színes sávok, rétegződnek,

ezerszer ezer alkalom

mozaikból összerakni

gének által determinált

múló létem nem alkalmi,

maradandó piramisát.

Miért mind ez s múló sikerrel?

Választ ki ád – Isten, ember?

        2.

        Megnyugtató, ha valaki

        két lábon áll – mint mondják –

        egy életen át biztonság,

        mi talentumát bontja ki.

        Két láb, szabadság, úgy bizony;

        legyen bár bice-bóca,

        győz távokat, megfutja –

        örömén túl tán lesz ikon.

        Versírás és tanári lét

        jelentette számomra

        mind azt, amit elmondtam –

        Vár engem a csillagos ég.

Belépve az osztályba

                        – rég nem látott tanár,

lett hurrá-hangulat,

                        emlékszámyú örömár.

Érzésem ambivalens,

                        zavarba jöttem –

munkában töltött ötven

            év után elrepült még három,

nekik diákként stagnált az idő –

szemükben így volt-magamat látom;

megkésett visszhang, hamis valóság ez,

naiv, ártatlan, bájoló tükör.

Érzésem ambivalens –

            fennhangon mondjam; már nem

vagyok a régi,

                        nem járom az erdőt,

                                    nem vonz már az égi?!

– mi elszivárgott tőlem; az életerő, derű.

Vagy – játszam, imitáljam azt,

                                    ami voltam,

hogy Nektek a lét maradjon még

                                    könnyű, álomszerű?

És lám – alig hihető –

            egyszerre csak imádságom támadt;

segítsen az ég, oh jöjj Prométheusz, hozz

lelkemnek lángot – még ha el is égek

mint tölgyfa, ha kiszáradt –

Talán így maradhatok igaz példaképnek. 

Ötvennégy évesek.

Rám szinte mint apjukra tekintenek.

Hát igen, mondhatni nevelőapjuk vagyok,

                                                        voltam talán –

sztorik, történetek, képek

sorjáznak, mint érett körték a körtefán;

fotózzátok serényen, ősz van, érzem, a

gyümölcs, mint tudjuk, ilyenkor előbb-utóbb

                                                                    lehull,

a képek, képsorok maradjanak nektek

hosszan, mementoul –

albumba rejtve akár többszáz éven át

ifjú utódoknak mesélnek majd rólunk –

vállalható; igen, ilyenek voltunk

és hogy „lehull a virág…”

                                                            2018. 10. 06.

Van még nekem a kártyán,

            legalább két napra elég,

egy hét s lesz fizetésem –

nézd csak! interneten e kép;

milyen aranyos kutyakölkök

            begyűjtve zsúfolt menhelyen –

Le Bron James távoz Cavalierstől,

Neymar a Barcától perel

            26 milliót euróban, –

TV2-ön megy sorozat

            és másutt még sorjázva hatvan –

Felejtsük hát a bajokat!

            Várnak hegyek, kék tengerek,

hűs szállodák sivatagban,

dús, roskadásig telt az asztal –

Nem kell más, csak klikkeljetek!

Ebédidő – megfőtt a tészta,

van egy kevés lekvár reá,

tejföl, sajtocska van-e még ma? –

kinek mi jut, hat hányadán.

A hosszúszárnyú bálna

napjában 3 tonna krillt fogyaszt.

Valahol Amerikában

tizenhét év után milliárdszámra

bújik világra a kabóca lárva

szeretkezni majd meghalni mint nálunk a

tiszavirág. Nagy szárazság idején

egymás kölkeit falják fel a prérikutyák.

Vidéken nemrég találtak

egy megkoronázott dombormű-fejet; az

ábrázolt személy Orbán Viktor lehet.*

Délről, kelet felől kanyaró, kolera-

- járvány közeleg. Vannak 100 méternél

magasabbra nőtt mamutfenyők – 30 emelet –

no és más fenyőfajok több ezer évesek

és hogy számoknál maradjunk – egytízezred

másodpercnyi különbség aranyérmet eredményezett –

az ember 13 milliárd fényévről vizsgálja

a végtelent. Számok, csodák, jelek. Lelkesítők,

borzongatók, Kháron ladikja, színes léghajók.

És kár, hogy mihamar 80 éves leszek.

                                                                 2018. augusztus 26.

*A Magyar Köztársaság

  miniszterelnöke

Miként Izrael népét az Úr

kiszabadíttatá Egyiptom karmai közül

és akkor megfogadák szentül szavait,

- kőtáblára vésve, majd azt végül összetörve

hódoltak Baálnak; jöttek közéjük vajákosok,

öntött képeket csináltak magukról, bálványokat

s magokat teljesen eladták a bűnnek –

így történt ez magyar honban a XXI. század

elejétől fogva – eljött az ős Gonosz és hamis

irányt mutatva sodortatja a népet a

szabadság fényes útjáról az

újabb rabság felé – s a nép birkamód bégetve

kakofóniát, kutyáktól terelve, nagyokos szamártól

vezetve ágtövissel határolt, immár

ismét telítődő karámba vonul.

„Micsoda birodalom ez, a melyben te bizakodtál?”

És lassan fordul a Történelem óriáskereke.

Harmincöt évig díszítette szobám,

mit eladtam, az ékes tűzzománc kép –

no persze, sajna – ám mindent a családért!

És szép volt a bolti hölgy, inkább csak leány.

Utcára lépve, a parkban az őszirózsák

játékos szélben táncoltak víg-kedvesen,

délceg agár sétált, kövér bulldog gurult gyepen,

szédült galambfiak vágyukat turbékolták.

A pénz talán négy-öt napig elég –

így kellemes a bágyadt őszi fény,

és íme, látod, konstatálom én –

elégedett, csuda elégedett valék.

Focizni készülök

            ifjú egyetemista

a falusi mezőt

            libaszar tarkítja –

lett öltöző nekünk

            egy istálószerű hely

ha meccsre készülünk

            vizelni előtte kell –

fal mellé ácsorgok

            sehol sincs piszoár

fehéren sárga folt

            lepedőm elönti ár

s a nővér jön felém

            szigorral mint tanár

álomból álomba ébredém –

            kiutam sohamár?

Városszéli domb –

oldalán döcög buszunk –

ha megáll, megsemmisül 

miként cápa, Föld, a Nap –

végsorsa törvényszerű.

Elfáradtam s vizelni kellene.

A kocsi leáll –

anyám vezette eddig,

                        úgy száznyolc évesen.

„Ügyes vagy” – mondtam én neki –

két rozoga zöld budi

                        valóban volt az erdőszélen.

A másik oldalon – alkonyi kép –

hatalmas tűzfalak érdekes

                        geometriája között

a távolban

            Naptól még megvilágított

                        vörösben lángoló vidék.

Elfáradtam, – itt a helyem.

Ügyes vagy, Anyu, köszönöm!

                        – mondtam én –

mindent köszönök Neked.

                                      Anyu: 1908-97-ig élt.

Óriás, bódító orgonacsokor –

karjaimban hurcolom így májust közelítve

mint múlt év ilyentekor

és úgy harmincegynehány éve

dús-lila illattá varázsolni lakást –

várja feleség és várta mindig anyám;

kedvenc színe volt a lila és öröme

           nagy csokorba szedett lila orgonám.

Orgonanyílás, ballagás már régen egy nekem;

búcsúzó diákok kórusa májusi éjeken

mit széles szájú mosollyal évzáró követ –

s már tudom hogy itt a nyár pipacs és szarkaláb –

ó tünékeny idő — átfesti a határt

varázslatos ősz vörös, okkersárga színe,

kék-fekete bogyók, galagonya, díszlik cserszömörce

s míg új lendületet kap az iskolatáska

hosszú útra készül ezernyi madárka

és készül mindenki a hófehér télre

összegyűl a család Vivaldi-zenére –

tél, tavasz, nyár, ősz – változó évszakok;

s újra, ismét érzem az orgona illatot

min lényem lassan lebeg, hullámzik, elmerül,

csak visszhangként hallva végtelen messzirül –

déd- vagy ükunokám idéz: az én anyám

kedvenc színe volt a lila, és öröme

             nagy csokorba szedett lila orgonám.

Feleségemnek

Kár, hogy e szép napon

            jól sikerült napon

messze voltál tőlem, nem voltál velem.

Úgy gondoltam rád, mint negyven éve mindig,

sok ma-készült fotom bizonyítja ezt.

Tündérek dalától zizzenő nádas,

            négy cigája* által húzott kétkerekű,

s mint az Ázsia sztyeppéin délceg, vad őseink,

kun, besenyő. tatár, magyar ivadékok,

nóniusszá nemesült tűz-paripákon

acélos izmokkal kemény fiatalok:

szép mese, álom, régi valóság!

Látod igaz szavam hát:

mindezen képpel

            lényedhez simulok, én kicsi drágám.

                                               Hortobágy, 2007. IV. 28.

1.

Hideg és áttetsző mint kristályváza dísze

s miként fénye a napnak hóhatár fölött

cizellált versed, mit oly gondosan szövött

a goethei hagyomány, Babits Mihály, Nietzsche.

Mégis, ha rád mosolyog olykor Aphrodite,

úgy változik a dal; lassul vagy dübörög

ilyenkor – lángol, forrong, légszomjtól hörög –

testtől szakadva táncot jár a psziche.

Mindezt döbbenve észlelem, szavamra!

jól tudván, lelkem nem tűzszalamandra;

hát mértékre szorítom szertelen dalom –

s lőn csend, holdbéli megdermedő magma,

borostyánná kihűlt mézszínű gyanta

s mintái a jégnek a téli ablakon.

2.

Mintái a télnek a téli ablakon –

Téltündér álmodta ékes ciráda

nem más mint diszkrét szobafogság rácsa;

csak sejlik a lábnyom a hófehér havon.

A díszes üvegsíkra ráforrt homlokom,

kíváncsi orrom s lelkem hősugára

fénycsíkot nyitott a parány szobára –

kisváros-széli ház, bűvös gyermekkorom…

A jégrózsás ablakon át az utca

hóország volt, léptektől muzsikás

s bent kályhatűz-meleg; kábult pillanatom –

A fénycsíkkal együtt beszállt egy útitárs,

tilinkó hangja szólt, pánsíp, furúlya;

bámulva köszöntem – „fenséges Hajadon”…

3.

Bámulva köszöntem; fenséges hajadon

csillag-diadém, rajtad a mindenség kincse

oh isteni Szépség! – Nagy jégrózsa a szíve,

sejtelem súgja ezt; vergődik tudatom.

Mint cseppfolyós levegő, olybá tűnik szinte

– mintái a jégnek a téli ablakon –

de néha, nagy néha ébredő hajnalon

pirossá változik a jégvirágok színe…

Lelkemre rettenet dús jégcsipkéje ráfagy,

bús foglyaként ott tartja szerelmes imámat

– télben dermedt madár, alig rebben szíve –

megdermesztette édes, bűbájos varázslat;

ám száll az álom, jössz te Szépség, számum támad,

forró piros örvény, mi lelkem felrepíte.

4.

Forró piros örvény, mi lelkem felrepíte

felhők közelébe s vele virágokat,

vizekből-felkapott ezüst vértű halat;

szédülten kavarog sok százmillió pille,

színjátszó hímporukat hűs felhőkre hintve

sejtelmes bálterem; meduza ködalak

itt és ott táncra kél, majd játszva elszalad,

szerelmes sóhaj száll jajjal elegyítve.

Földtől szakadt lélek, ambivalens lebeg,

riadtan vágyva hol végest, hol végtelent, –

a forró piros örvény egyre feljebb vitte;

eltűntek immár a pillangós fellegek,

távolodik – adieu Föld, adieu légterek! –

fagyos fények felé, szép csillagfényű íven.

5.

Fagyos fények felé, szép csillagfényű íven

képzeltem én utam mint serdülő fiú,

hiába súgta volna bárki, hogy hiú

ábrándokat ne szőj gyermek íly primitíven.

Fehér palástra vágytam, hófehér volt szívem,

folt mi több pötty nélküli, makulátlanul;

hittel bíztam, – hallom, megértem dalt ha fú

észak fia, vén varázs szavú Väinämäinen;

így lantom megpendült, énekem mintha

lebbenne rózsa illata, tömjén és mirha –

ismert, elismert dalnokká így válhatom

s majdan egész népemet fogom, mint Attila

tanítani tiszta szavakkal; álmaimban

én is csillag lettem az égi tárlaton.

6.

Én is csillag lettem az égi tárlaton,

nagyrégen elmúlt, valaha volt álmaimban,

szerencsésnek vallom magam, más belehibban

íly veszteségbe – én nosztalgiázhatom.

Sétálva a valóságtenger-partokon

földig hajolok, mert bármily picinyke lik van

– miként Guliver – okulárral felnagyítva

parányok mikrovilágát csodálhatom.

A bennünk itt is jól működő ősi ösztön

nekik tágas teret nyit, nékem szűkös börtön;

közéjük leszállva – ez ritka alkalom –

nyüzsgő bolyukban csak téblábolok, ütődöm –

ebből hát ennyit! Végtelen szabad időmön

kábán szállok, szférák zenéjét hallgatom.

7.

Kábán szállok, szférák zenéjét hallgatom –

hárfák szavával színezett déli szél lágyan

hullámzik körül a langymeleg éjszakában –

pánsípon szatír játszik a nádas tavon.

Böcklin-kép – Holtak szigetére csónakon

fehér alak közelít lassú méltósággal, –

Ofélia – Millais mű – holt kézben virággal

lebeg el, – kíséri Bach-fúga csembalón…

Villámcsapás! Visít kürt, fagott, trombita,

ágaskodik, vágtat Delacroix lova;

örökkön megújhodás, mind magasabb szinten:

harmónia, káosz, ismét harmónia,

kakofóniából nagy, fennkölt szimfónia –

ősrégi ködgomolyból feldereng az Isten.

8.

Ősrégi ködgomolyból feldereng az Isten,

örök mértékként el soha nem érhető,

tökéletesség. Matéria-eredő;

létének kezdetén volt így isteni minden.

A megosztott anyagok egymásnak feszülten

– mint párját gyűlölve imádó szerető

jó és rossz gént tépnek s hoznak jobbat elő –

nemesülnek harcokkal az Úrbani hitben.

Mindőkhöz szóljon hát zsoltárszimfóniám;

zsidó, keresztény, hindu vagy mohamedán

legyen buddhista, sinto, csak higgyen, akárki,

jóért küzdő, merengő mások igazán;

mint békepipát szívó sziú indián –

mint régi mesékben a legkisebb királyfi.

9.

Mint régi mesékben a legkisebb királyfi,

ki jó volt s bátor, ki vívott ezer csatát,

fél országot elnyert, s vele királyleányt –

ő lett példaképem és Kukorica Jancsi.

János Vitéz neve védett, nem lehet bárki;

– és most vigyáznom kell; ha stílus óv szabályt

elveszhet az érzés, igaz-szép szó s ez bánt

költőt, tanárt, ki lettem s ki életen át hitt.

Hittem mindent mi szép; a húsvéti nyulat,

lappföldi Mikulást s éltetett a tudat;

karácsony öröme szent, nem csupán alkalmi

fellángolás, olcsó, mesterkélt indulat –

lidércfényes lápon kerestem az utat;

kerestem az igazt, megvetve mi talmi.

10.

Kerestem az igazt, megvetve mi talmi –

rágtam, ízleltem, mint bankár az aranyat,

vallattam lúgokkal, savval a tárgyakat,

melyik időálló és melyik pillanatnyi.

Végső választóvízként kérdésem lett annyi:

súlyos értékhordó, avagy könnyű kaland

amit a jó sorom éppen elém kavart, –

melyért érdemes élni, érdemes meghalni.

A nyári napsütésben harsogó kabóca

hangját szörnyű hallanom. Párjának ez nóta!

Szép és rút – a „milyen” – így lenne relatív?!

Logikám e kérdést egy nevezőre hozza –

az ember mércéje önmaga; mindezt tudva

bejártam szerte én létünk országait.

11.

Bejártam szerte én létünk országait.

Szibéria – gyanta-illat száll, ősi bánat

penget balalajkát s az út – iszom teámat –

lassan halad, megáll, sokszor visszatekint.

Párizs – breton-ború, – mediterránum hív;

TGV –nyílként suhansz, mennyivel másabb

ha gyors impulzus-sor ér ideg-antennákat;

pörög a nyelv, pupilla tág, heves a szív.

New York, Tokió bár internet-károsult,

földgömbünk sok titkos szegletén járhatunk

hol kifehéredik minden szürke vagy talmi.

Barátom, beláthatod, érdemes – mint okult

szent cél, törekvés benned kikristályosult –

szépség igazáért élni, küzdeni, halni.

12.

Szépség igazáért élni, küzdeni, halni;

lám égig röppen, himnuszként száll a szó,

gregorián ének, néha meg passió –

sötétből fényesült lesz, hamisból valódi.

Zulukaffer, pigmeus, szoknyába skót férfi,

bűzös rafflézia, hústömeg víziló,

hiéna, csivava, szemedben vízió,

mi gúnykacajra kelt, avagy könnyet csal ki.

Hogy rút a másság, beléd marták évezredek;

undor, gőg helyére jöhetne szeretet,

mi szívünket segíti világra kitárni.

Minden, mi önmagában kiteljesedett;

Gyémántvirág, – kezed óvón fölé teszed –

legyen bár jéghegy, döglégy, vipera, akármi.

13.

Legyen bár jéghegy, döglégy, vipera, akármi;

kedves nekem, adott faj öntörvényeit

követve ha mint igazgyöngy építkezik –

így színesül a Föld, csodája milliárdnyi.

Az isteni gépezetbe néha parányi

porszem kerülhet – bizony megeshetik –

Lucifer vizsgálja talán; meddig a hit?

lélekgyűjtő útján itt érdemes-e várni?

Lát ferde jéghegyet, torzót, – döglegyen nyolc láb –

és pislogó viperát, – de több tökéletest lát –

láthat szépségkatedrálist s tengernyi kínt;

Mind összefogódzkodva vívja ősi harcát;

létet igazoló, így nem szűnő kavalkád,

              forró-piros örvény, mely vonz, hív, húz, beszív.

14.

Forró, piros örvény, mely vonz, hív, húz, beszív,

egyszer csak szárnyra kel, mint komplementer színek

egymást űzik hajszolják, – mint versben a rímek,

mint férfieszmény, jang és ellenpárja jin.

Igen, rímek keringenek, jin, jang, forma, szín –

simulva a máshoz, míg emelkednek szintek,

párjára találó most végképp teljes így lett,

gömbösült egésszé Parnasszus ormain;

Gömbé varázsolt eszme s anyag mit szőttem én

soraimba. Félve kérdem: e költemény

fáklyák sorait gyújtja, vagy csak andalít-e?

Kinek milyen a Szép? Női mell, zöld remény,

gömbvillám, napkorong, holt csillag-küldte fény?

Hideg és áttetsző, mint kristályváza dísze?!

15.

Hideg és áttetsző mint kristályváza dísze,

mintái a jégnek a téli ablakon,

bámulva köszöntem – „fenséges Hajadon!”

Forró, piros örvény, mi emelt a légbe

fagyos fények felé, szép csillagfényű íven

én is csillag lettem az égi tárlaton;

kábán szállok, szférák zenéjét hallgatom –

ősrégi ködgomolyból feldereng az Isten.

Mint régi mesékben a legkisebb királyfi

kerestem az Igazt, megvetve mi talmi –

létünk országait jártam kedvem szerint.

Szépség igazáért élni, küzdeni, halni –

legyen bár jéghegy, döglégy, vipera, akármi,

forró piros örvény, mely vonz, hív, húz, beszív.

Mi szél jár itt?

- Mily élesen kérdezett!

Megriadt nyuszik –

Lehunyt, elnéző szemek –

Többet nem is kérdezek.

2018. szeptember 1.

    Álmainkból felriadunk –

Rémes! – mint mikor kocsma ablaka csörren,

vagy általunk be nem állított vekker

váratlan hangja verné tudatunk –

biz’ az utóbbi időben elszaporodtak,

többségben a szarkák –

                                 kínos kavalkád!

Nincs csivitelő madárka-ének,

parkjainkban, ligetekben kifosztva már

széncinkék odúja,

                                 fülemüle-fészek;

Házsongárd – temető!

Lám, csak a szarkafiak tolla fényes,

mindent bezabáló,

                                 éhes bögye nő!

Fenn, felhők sűrűjében kavargó gyász,

                                 varjak seregelnek –

Húzzuk össze magunk –

szívdermesztő, hosszantartó tél lesz.

2018. május 23.

Focizni készülök

            ifjú egyetemista

a falusi mezőt

            libaszar tarkítja –

lett öltöző nekünk

            egy istálószerű hely

ha meccsre készülünk

            vizelni előtte kell –

fal mellé ácsorgok

            sehol sincs piszoár

fehéren sárga folt

            lepedőm elönti ár

s a nővér jön felém

            szigorral mint tanár

álomból álomba ébredém –

            kiutam sohamár?

                          Ifjúkorom kedvencei voltak

                                                                  a pasztellek;

narancs és tintazöld és halvány

                                                                  rózsaszínek.

Manapság a fehér, fekete

                                                                  rikító lángvörös –

a színek varázsa nálam

                                                                  életkorhoz kötött?

Úgy 60-70 éve még körbevett,

                                                                  dajkált álomvilág;

fény, orgona hangja, víz,

                                                                  lila orgonák.

Most – való világ – minden keményen

                                                                  kontúrozott –

leginkább – sajna – fekete;

                                                                  nem kívánhatod.

Ezért a fehér-vágy. No és a rikító

                                                                  lángvörös?!

Ilyenkor robban a világ, zúg százezer harsona,

                                                                  vonyítnak ördögök,

szökik a lélek a Földtől messzire –

                                                                  repül csillagok között.

Olaszoknál, spanyol honban, szerte a világban

napjában halnak most vírustól ezerek.

Nálunk, momentán itt, Erzsébeten,

az utcákon, tereken alig néhány

álarcos ember ténfereg –

bocsánat, maszkban – annak mondjuk,

nehogy bálban érezzük magunk, hol

puha tetemek keringőznek s

behízelgő hangon szól a csontzene.

Ó nem! Tavasz van, napfényes tavasz,

menyasszonyi fátyolban pompáznak

cserjék és fák,

Nyitnikék, nyitnikék! – csivitel cinege,

s úgy mint én, kiszöknek szűk celláikból

az öregek, napfényre vágynak, felejteni

a halottak ezreiről szóló, rémísztő híreket, a

megkoronázott titokzatos vírushadsereget.

Ha egyik a másikkal – kutyával vagy anélkül –

szemben közeleg, hajtűkanyart veszen, mert

felrémlik előtte a karantén, a fénytelen, no meg a

lélegeztető gépeknek sora; haza kellene mennem,

még várnak a feladatok, még nem tartottam

bűnbánatot, ettől kezdve mindig szép szavakat

mondok majd neked, egy-két nap és lehet, hogy

rideg statisztikai adattá válhatok –

hát haza kell mennem!

2020. IV. 3. 128